Jegyzetek
Ante, az erdész
1.
Ki mondja, hogy a kutya az ember legjobb barátja? S hogy a macska a leghűségesebb a házhoz? Ez csak addig van így, míg a kutya el nem kezd fejvesztve rohanni a szukák után, s míg a macska el nem kezd óbégatni a tetőn. Gazdáik ekkor, ha meg akarják őrizni háziállataik barátságát és hűségét, kénytelenek kiheréltetni őket.
A fa a leghűségesebb hozzánk, haláláig, halálunkig, egyszóval mindvégig, holtomiglan-holtodiglan. Mindaddig, amíg a fa s az ember helyet nem cserélnek: míg ki nem emelik földjéből a fát, s míg el nem földelik az embert.
Nincs abban semmi különös, hogy az ősi népek, akik mindenben az élet csodáját látták s a túlnani üzent nekik mindenből, istenítették az egyenes derekú, méltóságteljes fát. Mi minden lehetett azokban a magas lombkoronákban, ugyan mit susogtak, mormoltak? Érdemes volt erőfeszítéseket tenni, s pedzeni a titkot.
Valaha mindenki tudta, hogy a nagyapa az unokának ülteti a fát – ma felgyorsult az élet. A favágás is.
Tudni véljük, hogy mi a fa, ámbár csupán a lombját és a törzsét látjuk. A gyökereit csak akkor, ha utunkat állja.
Makovecz Imre, az építész, különös hőstettre vetemedett, valamennyiünk helyett. Kiásott a földből egy nagy fát, vízágyúval lemosta a gyökereit, s így, lecsupaszítva, a szemünk elé helyezte, hogy láthassuk a rejtett, alsó részét is. Kiderült, hogy a fa tökéletes egyensúlyt képez: amekkora a lomb, akkora a gyökérzet is, mely el van rejtve a szemünk elől. Ahhoz, hogy megpillanthassuk, meg kell ölni az élő fát. Ezt a „bűntettet” az építész követte el helyettünk, „nemtelen” művét pedig kiállította a sevillai kiállításon (1992): felfedezett számunkra egy másik világot, azt, amelyben úgy mozogtunk, hogy voltaképpen nem is láttuk.
2.
Ante Marinović szobrász és festő nem vázlatfüzettel a kezében járkál a világban, s nem torpan meg a kiválasztott fák előtt, hogy lerajzolja őket. Őt nem érdekli a fa portréja. A lombok érdeklik megszállottan, nem tud nélkülük élni, lerajzolt fái a személyes naplóját alkotják. Ámde minden fája a fejéből vétetik, kezének segítségével. Fejtől a kézig és kéztől a fejig. Ha a szem bármit lát, akkor az a vázlatfüzet lapja. Marinović nem a bolyongásairól ír, hanem a fákat jegyzi, pontosan tudja, hol s mikor rajzolta le őket – csak azt nem tudja, látta-e valamelyiket. A fák rajzolása végtelen folyamat.
Marinović a fa föld fölötti részét rajzolja, nem kukkant alája, a gyökerek továbbra sem látszanak, a fa él, és semmi sem veszélyezteti.
Marinović eddig közel kétezer falombot rajzolt le, csoda, hogy nem tévedt el ebben a rengetegben. Ki kell őt nevezni saját őserdejének tiszteletbeli erdészévé. Megérdemli.
3.
És még a fa sem mindig hűséges hozzánk. Az a fa áll hozzánk legközelebb, amely mellett cseperedtünk, amelyet őriz az emlékezetünk. Az a fa már nem létezik, ámde él az emlékezetünkben.
Vagy egy olyan fa, amelyet valaki ábrázolt. Pláne, ha lefestett. Az emlékezetbéli fát mindig magunkkal hordjuk. A lerajzolt fát is mindig magunkkal vihetjük. Nem kell őt kiszakítani a földből, az életből, az ilyen fa teljes életet él, mi több, velünk együtt növekszik, eltéphetetlen részünk gyanánt.
Mostantól kezdve a szerbeknél Marinović fáitól elválaszthatatlan Hamvas Béla opuszának élete. Hamvas pedig így szól: „A fa a földdel, az élettel ölelkezik, s benne a két nem állandó ölelésben tartja egymást s egymásba olvasztja mézét. Ez a fa mélyen erotikus volta – ezrét benne a csábítás, ezért a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az erő, ezért a csendes, puha tenyészet, az áradó élet – two ways and one will, két út és egy akarat.”
Sava Babić
(Radics Viktória fordítása)
Táncok
A bennünk lakó ösztönös mélység-lények, szerepek és személyiségek megidézése. Létállapotok. Elfojtások, titkos érzelmek, meditáció, levetkőzések. A gondolatok állandó uralmának felfüggesztése, új viszonyulási lehetőségek, új beszéd. Szemlélődés. Kiélés. Szüntelen törekvés a harmóniára.
Lótuszülésben
Na, akkor húzzuk fel a redőnyt és kezdődhet a nézelődés. Alakíthatjuk a történeteket, beleshetünk szobabelsőkbe, a szerteágazó jelenetekhez hozzáképzelhetünk, de hosszan nézhetünk üres lakást is, ránk van bízva, várunk végig valamire, vagy elkezdjük látni azt, ami előttünk van, ugorhatunk, ha unjuk, a kísérő zene kicserélésével pedig könnyedén válthatunk a hangulatok között. Mindent lehet, amit úgy egyébként nem nagyon. Nem mellesleg kitűnő alkalom a lelassulásra. Kedvencem a Prince Street, de kitartó kattintgatással lehet, hogy máshová is eljuthatok…
Vízjel.jpg)
Olyan mintha a saját emlékképem lenne. Erős jelenet, pedig semmi mozgás, a víz, a csónakok, a facölöpök és tükröződésük, mind opálos. A vízfelszínén megtört vonalak. Víz és megint csak víz. Ezért a hajnalra kihűlt leheletért bárhonnan idejönnék.
Belépni az egyik csónakba. Hanyatt feküdni a fatornyos fürdő délre eső szobájában. Fa és víz. A víz tengerszerű, hideg. Nyikorgó pallók. Azt mondják, vörös kókusz szőnyeggel fedett lépcsők vezettek a vízbe.
A vízre építeni maga a tökély, ott közelebb vagyunk a lényeghez. Vízre építeni nem más, mint kísérteni a lehetőségeinket.
A faépületből kileső árnyak minket figyelő tekintete, mászkálnak ott pár centire a víz felett. A faépület reccsenései. A csónakokban hagyott tárgyak. Úszva eljutni ahhoz az épülettel szinte párhuzamosan álló csónakhoz. Megelőzve a nyüzsgést, még hajnalban kievezni. Vagy mindezt csak nézni kintről a partról. Kivárni az utolsó hullámot is, és lefényképezni a beállt csöndet.
-mol-
A nincsből a van felé
És akkor Bereményi leveszi nagy, fekete kabátját, lerakja a park padjára és elindul a kocsányos tölgy felé. Úgy megy, mint aki egyedül szeretne most lenni, de nem teheti. A fa előtt ledobja a földre fekete kalapját, majd megragadja az ásót és a földkupacot elkezdi ráhányni a növendék fa tövére. Egyenes derékkal. Nem néz fel. Őt viszont sokan nézik. Nem szokás a faültetéseket így szemlélni, most mégis így. Bereményit nézik, meg a földkupacoktól néha megrezdülő fát. Van, aki imát mormol. Barátja emlékfáját ülteti. Az ásóval ütemesen rakja a földet. A fagyott földet, elvégre november van. Olyan, mint egy temetés. Csak a koporsó helyett itt az ágaival kissé a Balaton felé hajló vékony tölgy. Rakja és rakja a földet. Megtapossa. Elegáns, fekete ünnepi alkalomra szánt cipő bele a földbe. A nadrág szára is. Újra és újra. Aztán megint a földrakás. A hátát nézem, milyen valószerűtlenül egyenes. Nem így szoktak az ásóval bánni. Szeretet van a mozdulatokban. Közben a hangszóróból egy dal szól. Szép szavak, egymás után rakva, de mind közül ezúttal csak pár áll össze mondattá: „megyek a nincsből a van felé”. Bereményi írta. Aki most éppen ás. Úgy kell szólni neki, elég, jó lesz, a tölgy elültetve. Jó, int fejével. Beledöfi az ásót a földbe. Egy asztalhoz kell mennie, nagy könyvbe ír. Dísz fadobozból veszi elő a tollat, nem gondolkodik azonnal ír: „Köszönöm, hogy Tamásnak emlékfát állíthattam”. Visszamegy a kabátjához, felveszi. Nézi a tölgyet. A mikrofonba bemondják a ceremóniának vége. Bereményi kalapja ottmaradt a földön, pár centire a fától hever. Valaki szól. Bereményi odasiet, és csak ennyit mond: ja, az apa kalapja.
-mol-
(Balatonfüred, 2009. november 7, Tagore sétány, Cseh Tamás emlékfa ültetés.)
korai őszoszzösszenetnek :)
2010-09-09 19:46:53Igaza van az előttem szólónak . ÉS ! Ez nem a várost jellemzi, hanem az üzletet. Igaz része a városnak, de mi sem egy budaörsi üzlet alapján ítéljük meg a várost. Ha betarjuk az ...
Koraőszi szösszenetnek
2010-09-09 18:28:05Ha jól tudom,akkor a házába sem az ablakon keresztül megy be,ezért nem értem miért van felháborodva ha bejáraton keresztül kell megközelítenie a szóban forgó áruházat. Ha a kasszák ...
Koraőszi szösszenet
2010-09-09 16:43:11Szomorú nyaralóként szólnék pár szót…Ma délutáni helyzetkép a „tájbaillő” füredi teszkóból: Betérek egy parfümös-kencés boltba, ahol a kedves eladólánykák több ízben ...